Alapvető tudnivalók a tereplovaglásról

Részlet Szűcs-Gáspár Kinga Mindent a lovaglásról című könyvéből


A terepvezetőnek nagyon fontos szerepe van abban, hogyan érezzük magunkat, és milyen élményekkel térünk haza. Az ő feladata meghatározni, hogy egy lovas elég érett-e már ahhoz, hogy kimenjen terepre vagy sem. Akkor készültünk fel az első tereplovaglásra, ha már mind a három jármódban önállóan lovagolunk, az átmenetek, és a fordulatok lovaglása nem okoz problémát, és ülésbiztonságunk elég ahhoz, hogy egy-egy bokkolást vagy váratlan helyzetet is kezelni tudjunk. Ha egy új lovardába megyünk, ne háborodjunk fel azon, ha "hatalmas" lovas múltunk ecsetelése ellenére, először meg szeretnék nézni, hogyan lovagolunk. Ennek sokkal inkább természetesnek kellene lenni. Ha valaki ugyanis mégsem rendelkezik a megfelelő előképzettséggel, könnyen elronthatja a többiek szórakozását azzal, hogy folyton rá kell figyelni, vele kell foglalkozni, nem is beszélve arról, hogy ha nincs megfelelő kontrollja a lova felett, az a ló sérüléséhez is vezethet.


A terepvezetőnek ismernie kell a lovakat és a lovasokat, ügyelnie kell arra, hogy a párosítások megfelelőek legyenek. A vezető egtöbbször elöl megy, sem etikai, sem biztonsági szempontból nem szabad megelőzni. Mivel több lovas esetén nehéz odafigyelni minden lóra és lovasra, a sort rendszerint egy tapasztaltabb lovas zárja.


A terepvezető határozza meg az útvonalat, diktálja a jármódot és az iramot. Mindig a leggyengébbhez kell igazodni. A mérce a legalacsonyabb tudásszintű lovas és a leggyengébb kondíciójú ló. Tartsuk be ezt az elvet, különben könnyen rossz élményekkel vagy akár sérüléssel, balesettel is végződhet a felhőtlennek induló kikapcsolódás. Ha a csapatban kezdők is vannak, a terepvezető kézjelekkel vagy szóban felhívja a lovasok figyelmét a jármód- és iramváltásokra vagy az irányváltoztatásra. Egy összeszokott, nagyon tapasztalt lovasokból álló társaságban ettől és a terepvezető funkciójától el lehet tekinteni, de ilyenkor is célszerű valakit elfogadni "vezéregyéniségnek".


Minden lovas felelősséggel tartozik lova és társai testi épségéért. Természetesen minél rutinosabb valaki, annál nagyobb figyelmet tud környezetére fordítani, de már az első terepen sem bújhatunk ki teljesen a felelősség alól "kezdőségünk" mögé rejtőzve. Lovaglásnál mindig fegyelmezettek és figyelmesek legyünk. Ez nem azt jelenti, hogy nem fér bele a jó hangulat egy kellemes napba, de nincs olyan indok, ami megengedné, hogy veszélyeztessük a lovak vagy más lovasok testi épségét.


Már az első tereplovagláson tapasztalni fogjuk, hogy a pályáról hirtelen sokkal ingergazdagabb környezetbe kerültünk

Ha egy lovas elveszíti lova felett a kontrollt vagy leesik, akkor a többiek kérés, jelzés, figyelmeztetés nélkül álljanak meg. Sérülést követően csak azután szabad folytatni a lovaglást, miután megbizonyosodtunk arról, hogy nincs komoly baja a lovasnak. Ellenkező esetben a sérültet egy társa kísérje vissza az istállóhoz.


Meg kell ismerkednünk a tereplovaglás sajátosságaival. Meglepetésként érhet minket az első alkalommal például az is, hogy lovunk figyelme a ménesösztöntől vezérelve - legalábbis részlegesen - megoszlik köztünk, társai és az ingerekben gazdag környezet között. Hajlamosabb például a ló társai után "húzva" lecsapni a fordulókat, ami határozott korrigálást igényel, ha nem akarjuk, hogy térdünk egy fához csapódjon.

Amikor emelkedőn lovaglunk, könnyítsünk ki, és az emelkedő meredekségének megfelelően dőljünk kissé előre - így csípőnkkel együtt súlypontunk is előre kerül. Saját egyensúlyunk megtartása végett ne a ló szájába kapaszkodjunk, mert ezzel megzavarnánk az ő egyensúlyát. Helyette engedjük mélyre a kezünket (ha szükséges, inkább támasszuk le a ló marjához) és engedjük, hogy a nyakával szabadon egyensúlyozzon. Noha lábizmaink segítségével meg kellene tudnunk tartani a kikönnyített üléspozíciót, előfordulhat, hogy ez eleinte mégsem sikerül. Ilyenkor inkább a sörényt vagy a nyeregkápát hívjuk segítségként a szárak helyett.

A mászatás kifejezetten jól edzi a lovat: segít a hátulsó végtagok hordozóerejének kifejlesztésében, fokozza az alálépést, és jó hatással van a lépés tiszta ütemére. Sajnos ugyanez nem mondható el a lejtőn lefelé lovaglásról, pedig ahová egyszer felmentünk, onnan le is kell jönni...


Emelkedőn való lovaglásnál könnyítsünk ki


Lejtőn lefelé szintén kikönnyítve lovagolunk

Lejtőn lefelé szintén kikönnyítve lovagoljunk. Ilyenkor a felsőtest nem megy olyan mértékig előre, mint emelkedőn való lovaglásnál, és a csípő is kicsit hátrébb kerül, hogy súlypontunk ne helyeződjön túlzottan előre. Sokan megkérdezik: vajon miért ez a helyes üléspozíció a lejtőn? Miért nem dőlünk inkább egyszerűen hátra?
Lejtőn lefelé haladva a ló úgy tudja megőrizni egyensúlyát, ha az átlagosnál sokkal nagyobb súllyal terheli meg a hátulsó részét, fokozottan igénybe veszi izmait, meghajlítja a csánk és a koncízületeket. Sokkal szabadabban töltik be a hátulsó végtagok egyensúlyozó szerepüket, ha nem terheli őket a lovas súlya.

Lejtőn lefelé azonban ajánlott rövidebb szárat fogni, és a ló igényeinek megfelelően nagyobb mértékű támaszkodási lehetőséget biztosítani, majd amint lehetőség nyílik rá, ismét utánaengedni. Ezt a nagyobb támaszkodást ne keverjük össze azzal, hogy húzzuk a száját, vagy hátrarántjuk a lovat. A támaszkodás szerepe azért is nőhet meg, mert vannak olyan lovak, amik nem hajlítják meg kellő mértékben hátulsó végtagjaik ízületeit. Ezért egyensúlyuk előrefelé elbillen, hajlamosabbak megbotlani, ami lejtőn lefelé fokozottan veszélyes.

Meredek emelkedőn és lejtőn még jobban törekedjünk arra, hogy rá merőlegesen haladjunk. A lónak testfelépítésénél fogva alkatához képest magasan van a súlypontja. Ha az állat a lejtőhöz képest oldalirányba kerül, lábai könnyebben kicsúsznak, nagyobb a veszélye az egyensúlyvesztésnek, és az oldalára eshet.

Ha mélyebb árkon kívánunk átkelni, lovunkat tartsuk mindig kontroll alatt. Komoly problémát okozhat, ha hirtelen ötlettől vezérelve elrugaszkodik lefelé mászatásnál a szemközti emelkedő felé, és rosszul érkezik. Sokkal biztonságosabb, ha lassan, megfontoltan araszolva haladunk át, mintha a véletlenre bízzuk mindkettőnk épségét.


Patakon vagy vízzel teli árkon csak akkor keljünk át, ha biztonsággal meg tudjuk ítélni, milyen a talaja. Semmiképpen se kényszerítsük a lovat nagyon mély, süllyedős vagy csúszós, éles kövekkel teli patakmederbe vagy olyan vízbe, ahol mi sem látjuk, hová lép, mibe ütheti be lábát.


Azt a lovat, amelyik még nem kelt át vízen, először más, tapasztaltabb, vízen biztosan átkelő ló után lovagoljuk. Amikor a ló belelép a vízbe, először néhány pillanat erejéig hagyjuk vele barátkozni, utána határozottan lovagoljuk előre, de figyeljünk arra, hogy a szokatlan ingertől ne ugorjon el egy bizonytalanabb talajra. Az a ló, amelyik túlzottan szereti a vizet, ellenkező meglepetéseket tartogathat: akár gyorsan bele is feküdhet lovasával együtt.


Ha mélyebb árkon kívánunk átkelni, lovunkat tartsuk mindig kontroll alatt.

Terepen egyáltalán nem mindegy a lovak sorrendje: a rúgós, összeférhetetlen, vagy a többiek számára idegen lónak a biztonság kedvéért hátul a helye. Célszerű, ha nem kerülnek egymás közvetlen közelébe olyan lovak, akik valamiért nem kedvelik egymást. Mén soha ne menjen kanca mögött. Vannak olyan lovak is, akik kifejezetten csak elöl vagy hátul érzik jól magukat. Csak tapasztalt lovassal a hátukon mozdítsuk el őket "kedvenc" helyükről, különben egy kezdő számára küzdelemmé válhat a lovaglás, amivel az adott lónak sem használunk.

Indulást követően, még az első lépésszakasz közben, itt is, akárcsak a lovardában, húzzuk meg újra a hevedereket, hogy az elmozduló felszerelés ne okozhasson sérülést, feltörést. Ha ez eleinte még nem megy önállóan, kérjünk inkább segítséget. Kevésbé "ciki" feltartani a társaságot, mintsem "elsumákolni" a dolgot, és feltört lóval hazaérni.


Tartsunk mindvégig megfelelő követési távolságot. Ez több szempontból is lényeges. Egyrészt egyes lovak nem szeretik, ha túl szorosan követi őket a másik és ezt előbb vagy utóbb sunyítással, ezt követően pedig bokkolással vagy rosszalló rúgással jelzik, ami igen rosszul is elsülhet. Lovunk megsérülhet, de ha ügyesen kitér a rúgás elől, akkor akár minket is elérhet a fellendülő pata. Az is leeshet a lóról, aki az előttünk haladó, felingerelt lovon ül. A lovasok biztonsága szempontjából is szerepet kap a távolság: ha egy ló megbotlik, vagy egy lovas leesik, sokszor pontosan arra a kis szakaszra és időre van szükségünk ahhoz, hogy esélyünk legyen a földön fekvő társunkat kikerülni.


A ló szempontjából sokkal hétköznapibb jelentősége van a megfelelő követési távolság betartásának. Azzal, hogy az ember a hátára ült, a ló elfogadta, hogy - legalábbis bizonyos mértékig - az ember akarata érvényesül, ő irányítja. Éppen ezért nekünk kell odafigyelni arra, hogy hová lép a ló és mindig elég távolságot kell tartanunk ahhoz, hogy olyan szakaszon lássuk be a lába előtt a talajt, hogy szükség esetén legyen időnk korrigálni. Egy ürgelyuk például pontosan akkora, hogy egy kisebb patájú ló lába belecsússzon és beleszoruljon. Ezért ha fűvel benőtt "alattomos" lyukat, nehezen észrevehető talajegyenetlenséget fedezünk fel, hívjuk fel erre társaink figyelmét, mert komoly sérüléshez is vezethet.


A jármód, az iram meghatározásánál döntő szerepük van a talajviszonyoknak. Gidres-gödrös, egyenetlen talajon, mélyszántásban, túlzottan kemény helyen (pl. betonon) ne vágtázzunk a lovakkal, különben tönkre tehetjük a lovunk lábát. Várjunk megfelelőbb alkalmat. Ha tél van, vagy csúszós a talaj, indulás előtt csavarjunk sarokvasat a lovak patkójába, amely segíti számukra a "kapaszkodást". Ilyenkor is figyeljünk rá, hogy csak olyan tempót menjünk, ahol még stabilnak érezzük a tereplovagláson résztvevő összes lovat. Érdemes tudni, hogy az ínproblémákkal küszködő lónak a legnagyobb veszélyt a csúszós talaj jelenti, még akkor is, ha csupán a reggeli harmattól síkos a fű.


Már az első tereplovagláson tapasztalni fogjuk, hogy a pályáról hirtelen sokkal ingergazdagabb környezetbe kerültünk, ahol szinte minden pillanatban valamilyen új környezeti hatás ér minket és a lovunkat. A felröppenő fácánra, a szél fújta lombokra, a bokrok zörrenésére, a kirándulók által az ösvényre dobott sárga nylonra, a csoportban történő vágtára minden ló másként, egyéniségének megfelelően reagál. Megfigyelhetjük, hogy terepen lovagolva nem feltétlenül az a legnyugodtabb és legkészségesebb ló, amit futószáron és lovardában annak ismertünk meg.


A lovak legnagyobb része temperamentumosabbnak mutatkozik terepen, mint a sokkal zártabb, korlátokkal rendelkező lovas pályán. Éppen ezért a terep kiváló alkalmat kínál a lusta, vagy akár kissé elfásult lovak menőkedvének felébresztésére. A lovakban nem csak a menőkedv, de a ménesösztön is fokozódik, szívesebben mennek együtt, egy irányba, szinte húzva magukkal a társaikat. Éppen ez az oka annak, hogy kezdő lovasokkal eleinte zártabb szakaszon egymást követve javasolt csak vágtázni. Mezőn, nyílt terepen, egymás mellett vonalban felállva csak tapasztalt lovasoknak való a vágta.


Terepakadályok ugratása előtt fel kell mérni a csapat tagjainak lovastudását, legyenek azok bármilyen kis akadályok is, mivel ezek többsége fix, nem leverhető. Ha nem csak rutinos lovasok vannak a résztvevők között, esetleg valakinek ez lesz az első, ilyen jellegű élménye, a következő szempontokat vegyük figyelembe:

- A kiválasztott akadály lehetőleg legyen olyan széles, hogy felette két ló is elférjen egymás mellett, arra az esetre, ha valaki mégsem rendelkezne megfelelő kontrollal, amikor a lovak húzni kezdenek az ugrásra.

- A legtapasztalatlanabb lovast mindig egy jól lovagló társa kövesse, hogy figyelni tudjon rá, és tanácsot is adhasson neki.

- Nem hátrány, ha van egy alternatív megkerülési lehetőség, és nem kell feltétlenül megugratni az akadályt.

- Egyre azonban mindenki figyelmét fel kell hívni: aki bizonytalannak érzi magát, és mégis inkább a megkerülést választja, semmi esetre se az utolsó pillanatban gondolja meg magát. Ha keresztbe vágtázik a többiek előtt, vagy megtorpan - nincs az a tapasztalt lovas, aki teljes biztonsággal kikerülhetné őt és lovát.


Álljon meg a csapat, ha egy terepen vagy túrán egy ló megsérül. Először a legjártasabb lovas nézze meg, milyen mértékű a sérülés. Nem javasolt a lovat tovább erőltetni, hogy "majd csak kibírja még az utolsó 10 kilométert", mert lehet, hogy pontosan ezzel súlyosbítjuk többszörösére a bajt. Komoly sérüléshez hívjunk lószállítót. Amíg meg nem érkezik, lehetőleg ne haladjanak tovább a többiek, de legalább egy lovas maradjon lovával a sérült ló mellett. Olyan enyhébb esetben, amikor mégsem ajánlatos a teljes további túrán részt venni, lovasa forduljon vele vissza egy társa kíséretében, és a probléma mértékétől függően nyeregben ülve vagy kézen vezetve sétáljanak haza, ott pedig lássák el megfelelően a lovat.


Hazafelé, az istállóhoz közeledve, mindig váltsunk nyugodt tempóra, majd lépésre. Csak akkor vezessük be a lovakat a helyükre, ha megfelelő állapotba kerültek. Tévhit, hogy a ló akkor van kellőképpen "lesétáltatva", ha szőre megszáradt. Ez az általános tanács félrevezető lehet, és persze arról sem ad eligazítást, hogy mit tegyünk, mondjuk, szemerkélő esőben. Akár lovardában dolgozunk, akár terepen lovagolunk, az objektív mérce az, hogy vajon visszaállt-e a ló légzése a nyugalmi légzésszámra.

Néhány évtizeddel ezelőtt még fel sem merült volna a telefon és a ló kapcsolata. Sajnos ma már egyre több lovast láthatunk a ló hátán telefonálni. Ez általában pontosan olyan visszataszító, mint amikor valaki tíz percet sem bír ki anélkül, hogy rágyújtana. Néhány esetben viszont igenis élni kell a technika vívmányaival. Ha módunk van rá tereplovaglásnál mindig, legalább egyvalakinél legyen mobiltelefon. Nem csak nagy bajban vehetjük gyorsan hasznát, de egy, a tervezettnél hosszabbra nyúló lovaglásnál megnyugtathatjuk az otthon várakozókat, vagy visszaszólhatunk az istállóba, hogy nem történt baj, csak eltévedtünk vagy éppen jól érezzük magunkat.

Alapelv, hogy terepre csak több lovas menjen ki együttesen. Csak nagyon tapasztalt lovas induljon útnak egyedül, de akkor is érdemes valakivel megbeszélni azt, hogy körülbelül mennyi időre és milyen útvonalon halad, valamint zsebre dugni - ha másért nem, hát kabalából - a telefont.

Sok lovardában központi kérdés és heves vitaforrás, hogy mehetnek-e terepre a kutyák vagy sem. Ezt mindig az adott helyzet függvényében kell átgondolni. Csak szófogadó, fegyelmezett kutyát vigyünk magunkkal, aki hallgat ránk, hívó szavunkra könnyen visszajön, és nem kergeti, hecceli a lovakat. Fontos, hogy a csapatból egyetlen lovasnak se legyen ellene kifogása, és egyik lovat se zavarja a kutyák jelenléte. Különösen fontos ez, amikor a kezdők még magukra is alig tudnak figyelni, hát még, ha lovuk rendszeresen megriad a bokorból kiugráló játékos ebtől. Mérlegeljük azt is, hogy megyünk-e forgalmas autóút, vadászterület, emberekkel vagy más kutyákkal teli környék irányába. Ha bármelyik pontnál elbizonytalanodunk, mindenkinek jobb, ha a kutya otthon marad.


Hasonló kérdés, hogy vigyünk-e szabadon csikót, felnőtt lovat magunkkal? Ezt elsősorban szintén a lovasok és a lovak hozzáállása határozza meg, és itt sem a demokrácia elve érvényesül: ha bárkinek is kifogása van ellene, vagy fél, nem szabad kockáztatni. Ha a csikós kancával jön a kiscsikója, néhány plusz dologra is figyelemmel kell lennünk. Ne menjünk forgalmas út irányába, vagy olyan hely felé, ahol a fiatal állat virgonckodása közben megsérülhet vagy lecsúszhat egy meredekebb szakadékba. Tudomásul kell vennünk, hogy a kanca figyelme megoszlik a lovas és csikója között. Ezért olyan üljön a hátán, aki ura tud lenni a helyzetnek, ha csikója miatt (például mert látótávolságon kívülre kerül) kiszámíthatatlanabb módon reagál az anya. Érdemes a csikót már pici korában hozzászoktatni a kötőféken történő vezetéshez. Így, ha mégis veszélyeket rejtő helyen kell átkelnünk, az anyja mellett nagyobb biztonságban tudhatjuk. A csikó ugyanis nem kutya: hiába szólongatjuk kétségbeesetten az elkószált lógyermeket, nem fog odajönni. Esetleg az anyja hangjára hallgat, ha pillanatnyi ijedtsége nem erősebb a kötődésnél. Vannak olyan csikók, akik előszeretettel "kekeckednek" nagyobb társaikkal. Ilyenkor figyeljünk, hogy a játékos csipkelődések, rugdosódások közben ne sérüljön meg valamelyik lovas lába. 


Fokozottan gondoljuk át a dolgot, ha kifejlettebb, nagyobb lovat, esetleg lovakat vinnénk magunkkal szabadon terepre. Saját szempontjainkon kívül vegyük figyelembe azt is, hogy útközben találkozhatunk-e más lovasokkal, akiknek problémát okozhatnak kontroll nélkül futkosó lovaink. Számtalan veszélye mellett egyet biztosan állíthatunk: olyan terepre, ahol kezdők is vannak, semmiképpen sem való a szabadon lévő ló.

Végül, de nem utolsósorban szót kell ejteni a természet és más tulajdonának tiszteletéről. Sokszor bosszankodnak a lovasok, hogy "Jé, még egy területet lezártak!", pedig legtöbbször ebben nekik is részük van - tisztelet a kivételnek. Érthető okokból senki sem szereti, ha a friss vetésén átgázolnak, a termést letiporják vagy szemetet hagynak az általa gondozott területen. Több megértésre és partnerségre számíthatunk a környező területek tulajdonosaitól, ha vigyázunk a természetre, mások értékeire, és szükség esetén az arra járó turisták figyelmét is felhívjuk erre.

© Szűcs-Gáspár Kinga, 2009